Két ünnep között nagy pelyhekben hullott a hó, a budai kórház előtt, a régi fenyők között út kacskaringózott, a kandelláberek hunyorogva világították meg a havas utat és a régi, barátságos épület ablakaiból meleg fény sugárzott. Én meg mentem a kés alá. Szüleimnek, barátaimnak nem szóltam, mindig egyedül kűzdöttem meg az élet akadályaival, így szeretem. Az akkori barátnőm (ma feleségem), Manci, ott volt velem, és ez kicsit puhított azon az érzésemen, hogy az élet egy rideg fémalagút, a harc nagy, de egyszer úgyis csak beleakadsz egy kampóba, ami beléd vág és a földre ránt. Jó éjt, viszlát ép test!

 A fertőtlenítőszagban abban a reményben feküdtem dideregve a régi, kopott műtőskocsin, hogy valószínűleg rutinműtét lesz, egy vágás a mellkason, másfél óra múltán ébredés az ágyban, és a műtét utáni felépülés hosszabb idő lesz, mint a daganat utókezelése. Vállam lelóg az ágyról, de már megszoktam, hogy minden kicsi nekem ebben az életben. “Számoljon háromig”, de kettőnél édes álomba szenderültem, aztán fehér fény a folyosó végén, meleg és hívogat. Mosolygok és jó, maradok, aztán elhalványul.

Maradnék, de nem tudok, mert nyelni szeretnék, de a gégecső nem hagyja, ami a garatomba van ledugva, levegőt vennék, de nem tudok, szűk lyukon jön valami gyenge légsugár az orromba, de nagyon kevés, nem elég! Fölülnék, kitépném a gégecsövet és lihegnék. Ordítanék. Mellkasomban, hátamban és hasamban nincs erő, érzem az érkező pánikot, de az nem én vagyok. Becsukom a szemem, és az orromon át érkező levegőre koncentrálok. Sebészem arcát látom meg hirtelen, szemembe néz és a fülembe súgja: “Kivettünk egy lebenyt.” és eltűnik a képből. Még érzem meleg tenyerét a vállamon és lehelletét az arcomon.

EGY LEBENYT? MILYEN KURVA LEBENYT? TÜDŐLEBENYT? AZ MENNYI, A FELE? FÉL TÜDŐM VAN, BASSZÁTOK MEG?

Káosz a fejemben, zavarral vegyülő félelem, mégis megnyugvás, lezárult a rémisztő időszak, megtörtént a műtét. Visszaalszom. Visszaájulok, nincs fehér fény, nincs melegség. Újra ébredek, felnézek, és röntgenfelvételeket látok a falra tűzve és a levegőben lebegni. Észreveszem a testem, mert fáj. Mindenem fáj. Fáj a torkom, szerencsére nincs már benne a gégecső, fáj a szomjúság, fáj a nyelés, fáj a gondolat, hogy fél tüdőm van és egy kripli vagyok, fáj az egész felsőtestem. Felülnék.

Felülnék. Oldalra fordulnék, moccani se bírok. Valahogy megitatnak, sok ágy van a neonfényben a szobában. Nagyon sok ágyra emlékszem, körben a falak mentén és koncentrikusan még két körben, és középen egy irodaszerű felépítmény, amelynek a falai kb. 120 cm-ig fehérek, aztán plexi, vagy üveg és a plexire mindenféle röntgenképek tűzve. Sose felejtem el a pillanatot, amikor felfedeztem a sajátomat. Ott lebegett a fekete kép a tüdő sziluettjével, és itt tanultam meg, mi az a lebeny: amiből kettő van a szív oldalán és három a másik oldalon. Az én képemen egy csálé volt, a szívoldalon, három a másikon.

Itt belémnyilallt a visszafordíthatatlanság fájdalma, a jövő sötétsége, a megalázottság érzése, hogy itt vagyok egy takaró alatt talán meztelenül, legalább húsz emberrel egy térben, mindenkiből csövek lógnak, a feketére festett, kleopátrafrizurás professzorasszony nagyon szigorú rendet tart, hideg levegő fodrozódik, amerre lép, és mégis az ő szavát lesem, várom, hogy rám nézzen, hogy a vizitnél jót mondjon a medikáknak, aztán rám emelje szemét, és a közeli gyógyulást fölvázolva bíztasson, hogy nagyatyai kor megérve, ezt a mostani helyzetet, egy kis csacskaságnak látom majd.

Édes Mancit beengedik, de szinte azonnal kizavarják. Lassan eszmélek, az intenzív osztályon fekszem. Kollektív megalázottságom egyre erősebb. Éhes vagyok. Kedvesem kisírt szemei kísérnek és a növekvő fizikai fájdalom. “Végigvágták a szegycsontot.” Megdöglök. Komplikációk léptek föl, másfél órás rutinműtét helyett hét és fél órás harc, dupla vágás – keresztben is végigvágva a borda, újraélesztés, vérátömlesztés, csapzott sebész véres köpenyben, feldúltan szaladgáló nővérkék, élet.

“Forduljon az oldalára, úgy könnyebb lesz” – mondja egy fehér köpeny. Ebbe a mondatba kapaszkodtam éveken át, amíg újra tudtam hason fekve aludni, de az még sokára lesz. Most itt fekszem az ablak mellett és éjszaka van, csend, ablak résnyire nyitva, ágyam mellett fiatal nővérke ül, beszélgetünk. Illetve tudom, hogy nem beszélgetünk, csak vigyáz rám. Hálás vagyok, hogy nem a szellemekkel kell küzdenem, kapaszkodom a mondatokba, feszes a köpenye, szűk a nadrágja, fiatallány-illata van. Élek, Fáj. Ágytál.

Most ugyanott fekszem, nappal van. Jön a vizit. Rideg professzorasszony az intenzívről, középkorú, jól szituált orvosok, medikák és nővérkék. Ágytól ágyig. Megint az az érzés, hogy bárcsak rám mosolyogna élet-halál ura és azt mondaná: “Kedvesem, ne izguljon, minden rossz elmúlik, és a jó megmarad!” Rám néz, bólogat. Megnézi a kórlapot, érzem a hideg levegőt és a fémes illatot, ami belőle árad, megrázza magát, felszáll a levegőbe, még visszanéz, látom a bíztató mosolyt a szája szélén és elsuhan.