Görögországot ki akartam hagyni, de végül úgy döntöttem, mégis helyet kap a blogban. Furcsa, hogy évekig a kedvenc országom volt, sok nyaram telt el úgy, hogy legalább egyszer kint voltam a szigeteken: Kos, Ios, Mykonos, Santorini, Paros... Nagyon szép emlékek fűznek ide. Furcsa, hogy a mostani utamnak csak egy tranzitországa, ideérve éreztem meg, hogy elmúlt a tűz. Az ország mintha Csipkerózsika-álmát aludná, a városok üresek, a tengerpartok üresek, az éttermek, bárok üresek, egyszeriben úgy érzem, hogy a nagyhangú görögök már nem is annyira nagyhangúak.
Elfogyóban a benzinem. Egy tank városban 260-280 km-re elég, túrázva akár 310-320 km-ig is kitart. 299-nél eszmélek fel az autópályán, hogy nem állítottam vissza a benzincsapot tartalékról, úgyhogy a Tehén nem tudott figyelmeztetni, hogy mindjárt kifogy. Szerencsére kedvenc márkám, a piros-sárga kagylós kút jól ismert formája bontakozik ki a kis zöld úton.
Két öreg ül ott, műanyag széken, teáznak és valami házi sütit majszolnak hozzá. Az egész olyan benyomást kelt, mintha megállt volna az idő. Sem a sportkipufogó hangja, sem a forma, amit hozok, nem zökkenti ki őket. Az egyik úr morzsás bajusszal odakiabál valamit és a kútra mutat, int az ujjával, majd a shoppal ugyanezt eljátssza.
Finoman káromkodok, magyarul kérdezem, hol a következő kút, a benzin szót hangosabban mondom. Megnyugtatóan használja újfent az ujját és abba az irányba int, amerre amúgy is megyek, de már nem figyel rám, a barátjával beszélget. A tripmasterem 314-nél jár, a motor éhesen csörög. Újabb Shell-kút, remek.
Megállok a 95-ös ólommentes mellett, de ez a kút is üres. Ájjáj. Leszállok a motorról és teljes vértben a kis farm felé indulok. Megérkezek a kapuhoz. Az udvaron tyúk és egyszerű szegénység fogad, a tornácon műanyag rekeszekben sárgadinnye, a ház bejáratánál húszéves pick-up. Kiáltok, hogy kalimera!
Oldalról jön a válasz, a kerítésen túl a földeken két nő kalapban szed valamit. Megkérdezem, tudnak-e angolul, bár előre sejtem a választ. Egy másik csapatra mutogatva kiabálnak, előkerül még néhány nő és egy nagydarab, kedves arcú, korombeli férfi. Érezhetően ő itt a főnök. Mondom neki, hogy ez már a második kút, amit zárva találok, nekem pedig benzin kéne. Joviális mosolya megnyugtat, keresztet vet, és csak azután mondja, hogy minden zárva, mert az emberek a templomban ülnek.
Érződik, hogy neki fontosabb a sárgadinnyét leszedni, mint a zsolozsma. Rámutat az autóra, mondja, hogy három kilométer, pár perc csak a következő kútig. Az asszonyok egy része beszáll vele, a munkanapnak vége, engem pedig leültetnek a tornácon. Vizet kapok, a gazdasszony pedig a félretett, csúnya dinnyékből válogat.
Kiválaszt egy nagyot, a csúnyáját levágja és az állatoknak adja, a szebbik része elnagyolt kockákra vágva kerül elém. Mennyei. Az illata pont olyan, mint a dinnyés rágó, a rostjait érzem, ahogy roppannak a fogaimon, mégis szemérmetlenül sok a leve. Behabzsolom, közben beszélgetünk. Ő görögül, én magyarul. Leszoktam róla, hogy angolul beszéljek azokhoz, akik anyanyelvükön válaszolnak.
A bolgárokról és a koszovóiakról jó a véleménye, európaiaknak tartja őket, az albánokat viszont csúnyán lecigányozza. Témát váltok, dicsérem a dinnyét. Megörül és elszalad a kamrába, gyönyörű erős paprikát, tököt, padlizsánt hoz.
Görög nyelvlecke következik. Mai óránk tárgya a kiskert. Mire mindent végigvettünk, megérkezik a benzinem is. Kifizetem, kicsavarom a kezéből a kannát és sietve töltöm a nedűt a tankba, máris úton vagyok. A souvlaki mindenhol finom, mindenhol 2,5 euró. A tenger gyönyörű, de nincs kedvem még egy képet készíteni sem, aztán Kastoriából Kavalába tartva, a Tehén – tiltakozva az általam diktált autópályás tempó ellen–, ledob pár dolgot.
Eltűnik egy nagy fehér zacskó, és vele együtt a szennyesem is, így fele annyi ruhám van, nem is bánom. Szeretem, ha nincsenek tárgyaim, kicsit taoista a lelkem. Elrepül a hálózsákom, de azért visszasétáltam és szerencsémre megtaláltam. Legnagyobb veszteségem a krossztérdvédők, azokra nagy szükségem lett volna a Kaukázusban, ahol nincsenek igazán utak és félő, hogy esek és kelek, aztán ismét esek majd.
Estére több kísérőautónak kisebb-nagyobb baja akad, én is beképzelek egy zörgő hangot a Tehénnek.
Utolsó kommentek