Fél hatkor arra ébredek, hogy megfulladok. Amikor tegnap levettem a végletekig vizes ruhámat, megpillantottam a légkondit. Összeszorult a szívem, megnyomtam a piros gombot, működött! 35 fokra állítottam és a polcra raktam minden vizes cuccomat. Zavart fejemben összeáll a kép, lejjebb veszem a fűtést, kiejtem a kezemből a távirányítót és visszaájulok.
Ébredés, pakolás, reggeli. Kenyér, tojás, paradicsom, uborka. Elgondolkozom, miért része a globalizációnak, hogy szar legyen a kaja? Olyan íze van a kenyérnek, hogy nem tudom abbahagyni, a paradicsomban benne az egész nyár minden napsugara, az uborka édesen ropog, a tojás nagy és tojás íze van. Hihetetlenül finom.
Előkerül a motel tulaja, és előkerül nagyon rozsdás, soha nem igazán létezett orosztudásom. Hatan reggelizünk, odaül. A borra terelődik a szó, felcsillan a szeme és elrohan. Pár perc múlva, saját címkés bort tesz az asztalra és a büszke apa mozdulataival beszél róla. Mosolygunk és bólogatunk. Mire kapja magát, kibontja az üveget és tölt. Bekiabál a konyhába, majd saját magát kijavítja kiabálva.
A bor nem rossz. Vagyis azért eléggé. Saccom, hogy ezt a fehéret sokáig áztatták héjon, erős, de nem annyira a terroir miatt, színében pír és kicsit persze zavaros. Háromnegyed nyolckor semmilyen langyos fehérbor nem esne jól. Áttöltöm az egyik amerikai fiatalnak, lehúzza. Az öreg nem tétovázik sokat, hoz egy jóval komolyabbnak tűnő üveget, ugyanolyan saját címkével, mint a bor.
Leteszi az asztalra, ökölbe szorított kézzel mellkasára üt egy kicsit és azt mondja: "Csacsa moj", nagyon büszkén. A címkén az egyetlen dolog, amit megértek: 50-55%. Ájvé, remélem ezt nem pukkantjuk ki, de nincs időm végiggondolni. Poharak kerülnek az asztalra, hallom a csavarzár reccsenését, az üveg nyakának koccanását a felespohárnak használt kis, üveg kávéspoharakhoz.
"Csacsa", mondja töltés közben. Belép egy nő, egy tál grúz reggeli van nála, "khinkali", ami nem más, mint pikáns, darált hússal töltött batyu, megfőzve, amikor azt mondom, "pirog", érezhetően rosszat mondok. Elfogy a csacsa, a khinkali, a kenyér. Elfogy a mondanivaló. Vár a Kaukázus.
Esik az eső. Több út van kijelölve a következő csekkpont eléréséhez. Ránézek a térképre, találok egy rövid, nem túl mutatós főutat, ezt választom, remélem hamar odaérek a következő szállásra, mert nem fűlik a fogam egy egész napos esőmotorozáshoz. Itt a nap tanulsága: sok út vezet ugyanahhoz a célhoz, rajtad áll, hogy melyiket választod!
Ahogy távolodom, a tengertől elmúlik az eső, és szikrázó napsütésben motorozok. Leveszem a sisakot és meztelen felsőtesttel ülök a motoron egy félórát, majd amikor elég a végtelen szabadságból, a pólómat és a sisakot visszaveszem. A motor hangjára az út szélén ülő öregek, a szaladgáló gyerekek, a trécselő asszonyok és a bandázó férfiak is felkapják a fejüket, szinte mindenki integet és mosolyog.
Micsoda jóleső érzés ez, nem vagyok magányos. Egyenes kétsávos úton haladok, utamat kertes házak szegélyezik. Inkább villák ezek, ránézésre hat-nyolc szobásak, a monarchia idején épülhettek. Mindegyik földszint plusz egy emelet, a földszinten nagy tornácról külső lépcső vezet az emeletre. Kéktől a rózsaszínig minden színben megtalálható, némely házon az eresz alól, a tetőhöz rögzítve keleties, kovácsoltvas-díszítés van.
Tehenek mindenhol, az úttesten kérődznek, vagy csak bandáznak. Az autósok kikerülik őket nyugiban. Grúziában nyugalom van, egy dudaszó sincs. Motorral itt is én vagyok az utak királya, sok az új rendőrautó, lassítják a forgalmat, ha a szembejövő rendőrautó szerint gyorsan megyek, arcomba nyomja a reflektort és rám húzza a kormányt. Nem mondom, lelassítok.
Befutok Kutaisibe. Sok az ezerkettes Zsiguli, tuning-Volga és Zil, olyan járműveket is látok, amelyek a régi, szovjet autóipar emlékeit őrzik, működő mivoltukban. Miközben a háromszáz forintos benzint töltöm, elhúz mellettem egy teherautó, dinnyével megpakolva, szerintem legalább hatvanéves. Féklámpa, lámpa, index nem szokás ebben az országban, ami egy picit veszélyes, de megszokni lehetetlen.
Az egyetlen dolog, ami minden autón működik, az a reflektor. Amikor jóval sötétedés után mégis fényt kapcsolnak az autón, sokszor egyből a refit. Nincs előzés sem reflektor nélkül, ez úgy megy, hogy pár száz méterrel az előzendő autó mögött fel kell kapcsolni a refit, a nyakára állni, szembevilágítani a szembejövőt, és a záróvonalon két kerékkel átlógni. Így a legszűkebb kétsávoson is elfér egy kamion és két autó egymás mellett.
Kutaisiben is újonnan felújított, tágas belváros van. Térkő, híd, múzeum, park, városi emberek, de most megkeresem a szállást, egy kis pihenő, majd visszajövök. Egy kertes házban, négygenerációs család óriási házában van a szállás. Csak nők: kilencven körüli hölgy készíti a reggelit, a lánya még sudár, de azért már kicsit megtört 65 körüli, eredetileg is, de mostanra feketére festett hölgy. Férfiak híján ő a család feje és a panzióban is ő a főnök. Amikor megérkezem, ők ketten fogadnak.
Felnéznek és kicsit megijednek. Picit olyan a hangulat, mint amikor a béketerületre, ahonnan a férfiakat már elvitték katonának, odaér a háború. Áll a levegő. Mosolygok, mondom, ha leveszem a vértet, nem vagyok ilyen nagy. Erőltetett mosolyt kapok és a választ, hogy akkor legyek szíves levenni.
Leveszem, megkapom az egyik emeleti szobát. A kívülről kocka ház, fényét vesztett polgári monstrum lakást takar, mint amilyenekben oly sokban voltam a nyolcadik kerületben. Forró zuhany, alszom egyet. Kilenc körül étterem. Általában nem a többiekkel megyek, de most valahogy összeállt a teljes rali népe, kanadaiak, portugálok, indiaiak, lengyelek, meg ami nem jut eszembe. Irány a belvárosi újépítésű sörfőzde és tradicionális étterem, két szinten, az újjáépített óváros egyik széles tere szélén.
Az étel jó és olcsó, az ital is jó és nevetségesen olcsó. Rengeteg sör, kvász és vizezett(!) csacsa fogy. A végén megpróbálnak kitenni minket, biztos van okuk, mi ezt nem látjuk, csak innánk és hangoskodnánk tovább a folyóra néző teraszon. Egy idő után nem szolgálnak ki, de a kemény úton lévő, elkoszosodott banda keményebb, mint a vendéglátó.
Erős mennyiségű csacsát és sört kérünk, mint utolsó kör, kapjuk a számlával együtt. Taxi, nem egész négyszáz forintért. Szállásunk kertjében már a becsület, a gyávaság meg az igazság a téma, inkább lefekszem aludni, bár pálmafák tövében igen szeretek időzni.
Utolsó kommentek