Reggel Yamaha-szervizzel indítok, de a szerelő megmosolyog, majd közli, hogy olajat mérünk. Az olaj rendben, de nem nyugodtam meg, kierőszakolom az utántöltést, lám, három dl belemegy, úgy látszik, a többit elvesztettem útközben. Nem számít, irány Isztambul!
Délben indulok csak el, előtte remegősre iszom magam frappéval egy tengerparti kávézóban, az ingyen wi-fi tehet mindenről. Cserébe szétvibereztem magam, és a blogot is emberi körülmények között írhattam meg.
A régi, tengerparti utat választom, sokáig követi a hullámok vonalát, aztán autobahn a határig. Bemegyek a duty freebe oroszvodka-ügyben. Van is, de hirtelen akkora lesz a sor, hogy kihagyom, van még egy liter pálinkám meg egy liter Unicumom, azokkal is lehet jófejkedni, meg nagyon okosakat mondani, úgyhogy megyek.
Két óra múlva elérem a határt. Biztosítás, vízum, még kontroll, mittomén. Nyolcszor kérik el az útlevelet, aztán végre bejutok az országba. Becsempésztem egy dinnyét, egy fetát meg egy kolbászt, és csak röhögök a markomba!
Figyelem a forgalmat és a vezetési stílust, megpróbálom eltanulni, nem tűnik nehéznek: végy egy kamiont és állj keresztbe az autóúton, vagy végy egy akármilyen kocsit, verd ki az első lámpáját, aztán nyomjad neki a leállósávban csutira, forgalommal szemben! Ja, és ne zavarjon, hogy emberek papucsban csoszogva szaladnak át az autópályán is.
Érdemes a bal sávot használni, mert jobbról, az út széle felől bármi megtörténhet. Mire Isztambulba érek, többször megküzdöttem az életemért, de mostanra kicsit török vagyok. Rám sötétedik, ahogy a metropoliszba érkezem.
Már a 30-as kilométernél akkora épületekkel kezdődik a város, amekkorák Pesten nincsenek is. Egy buszpályaudvaron van a hotelünk, Otel Lider. Megérkezem, dinnyét bontok, egyből jönnek az itt dolgozó (?), lógó (?), taxis (?), tolvaj (?) emberek, kérnek a dinnyéből, ráülnek a motorra. Na, itt nem hagyom a cuccokat a motoron éjszakára! Bepakolok az angolok terepjárójába, és a Tehenet hozzáláncolom a szarvashárítóhoz.
A szobámból kinézek az ablakon, látom, hogy valaki ül a motoron, úgy telefonál. Rányomok a riasztóra, leszarja. Csak akkor megy arrébb, amikor tízedszer is csipogtatok, akkor is csak azért, mert zavarja a beszélgetésben. Török szappanoperára alszom el, holnap több mint 730 kilométer áll előttünk, keletnek indulunk majd el.
Utolsó kommentek