Örményországban több napot leszünk. Eléggé elfáradtam mostanra. Már unom az állandó pakolást fel a motorra, le a motorról, örülök, amikor nem találok valamit, néha magam felejtek dolgokat. Nincs kedvem elindulni, ülök a lugasban. Jócskán délután van, amikor kicsekkolnék, de a szervezők elfelejtették kifizetni a szobámat. Bankba megyek, vissza a hotelbe, fizetek. Elindulok.

A városon kívül tankolok, fizetnék, nincs meg a kártyám. Őrület! Rohanok vissza a bankba, hárman fogadják a belépőket, kicsit tudnak angolul. Mondom, hogy nemrég vettem fel pénzt és talán benne felejtettem a kártyát az automatában. Mosolyognak, mondják, hogy holnap a központi bankban visszakapom. Mondom, nem elnyelte, ottfelejtettem. Nem értik. Egyre mérgesebben kérdezem, hogy nem találtak vagy adtak le egy kártyát nekik. A csajok felszívódnak. Reménytelen. Visszamegyek a hotelbe, párat telefonálni, letiltom a kártyám, mérgeskedek egyet a feleségemmel. Összefutok a libanoni csapattal. Beszélünk az útról, hogy a vadkemping megtalálásához GPS kell. Megbeszéljük, hogy együtt megyünk. 

Hamar a határon vagyunk. A grúzok intenek egy pát, az örmények különböző jogcímeken levesznek minket pénzekre, az autók számára van valami másfél órás regisztrációs procedúra, ami a motorra nincs, de a libanoniakat megvárom. Addig is félszemmel a Tehén körül gyülekezőket figyelem. Kifejezetten rosszarcú, igen részeg népség. Indulnánk tovább, amikor a rosszarcúak egy része eljön a motortól és megtámad minket: "Insurance, insurance!" - biztosítást kell kötnünk, de ez a versenyszférába tartozik.

A határ fémkapuján túl bódésor, a vágott arcú és kancsal behívó emberek egymást licitálják túl. Elordítom magam oroszul, hogy mennyi lesz a motor biztosítása egy hétre és a kancsalra mutatok. Húsz dollárt kér. Egy gyerekarcú férfi nyolcat mond, odaviszem a libanoniakat, ők nyolcat, én ötöt fizetek a végén. Bent vagyunk Örményországban. Itt talán még részegebb mindenki, sokkal több a kivilágítatlan Zsiguli az utakon, hátsó lámpája egyiknek sincs, az biztos, elöl meg csak a refi működik, az egyik. Lógnak ki az ablakon, úgy üvöltenek. Sokat nevetek.

Megállunk több kisvárosban, de meleg kaja sehol. Végül koszos kis kioszkban csinál nekünk a hölgy szendókat, hús, sajt, tejföl, hozzá paradicsomot és paprikát vág föl, sóz meg, zacskóz. Irgalmatlanul jó. Gyorsan megeszem a részem, hogy mehessünk tovább, a többiek tudnak az autóban is kajálni. Vissza az útra.  Noyemberyan-Ijevan hamar megvan. Késő este van, megint egy kioszknál találjuk magunkat, tűzifát kéne vennünk a tűzhöz, nappal könnyebb - gondolom. Előkerül a szokásos rosszarcú úr, érdekes, nem is olyan részeg!

Nincs az orosz szókincsemben a "száraz rönk", az öreg telefonál, kezembe nyomja, amerikai hölggyel beszélek. Elmondom, visszaadom, elmondja. Csillan a szem, az úttest túloldalára mutogat, a treff alakú, földszintes, pléhbódé irányába, ami a kis parkocska szélén van. Megyek vele. A pléhbódé mögött kis család vacsorázik egy fura kis épület egyik szobájában. Ki vannak öltözve. 

A kis épület végén, részeges gazda rendetlen sufnija. Tűzifa szétszórva egy sarokban, a földön. Sötét, hozza a zseblámpát és egy liszteszsákot. Megszedjük és hozzá pár nagy hasábot beteszünk az autóba. Fizetnék, de nem hagynak, barátom kávéval kínál, visszautasíthatatlan.

A négy libanoni, házigazdánk, no meg én, bepréseljük magunkat egy sátortetős kerti asztal köré. Jön a kávé, a hölgy kicsit morcos, ő is leül közénk. Előkerül egy kis helyi brandy. A házigazdák borzalmas tempót diktálnak. Előkerül egy hatvanas úr, fehér, vasalt ing, fekete mellény, élre vasalt, kitérdelt nadrág, poros makkos cipő. Zenész vagy fizetőpincér. Zenész, harmonikás, most érkezett a fura kis társasághoz, énekelni fognak. Maradnunk kell, örmény zenét hallgatni, örmény brandyt inni, örményül társalogni.

Harmonika, úttörődob, furulya, valami rátéttel, amitől ők klarinétnak csúfolják. Megy a folk, a két rúzsos szájú hölgy operettet énekel. Nem nagyon áll nekem ez össze a zene, bár képzett zenészeknek tűnnek. A libanoniak benyomulnak a műanyagterítős asztalhoz, ketten leülnek, ketten fotóznak. Leveszem a vértet, hogy ne ijedjenek meg.

Három feles után nem kérek többet, megtehetem, mutatom, hogy motorral vagyok. A többiek hét körül tartanak, de a klarinétot még meg kell szólaltatniuk nekünk. Hozzá az érthetetlen operett és egy negyven körüli, kopaszodó, hosszú göndör hajú úr az egyik libanonival fotózkodik, és örményül saját verseit mondja. Neki. Megmentem a helyzetet, bekiabálok, hogy mennünk kell.

Az asztalra teszek egy csomag mini Merci csokit, a fiúk datolyával kedveskednek. Megköszönjük, elköszönünk, újra úton. Teljes a sötétség, fenyőillat van. Én megyek elöl, a kisbusz utánam. Egy benzinkútnál megállok érdeklődni, mert nem csak világítás nincs, de kilométerkövek se és táblák se, ha igen, akkor inkább örményül. Szóval a kút LPG, mint háromból kettő.

Sötét van, egy kút, egy 40-es égő. Oldalt pléhépület, előtte padok, rajta seggrészeg fiatalok és egy idős úr. Bemondom a város nevét, felhördülnek. Vissza, híd, kis út. Az öreg odaszól a fiataloknak, hogy mutassák meg nekünk. Fehér ezerötös, alukerekekkel. Erős hangja van, első lámpák nem működnek, hamar visszaérünk a kis láthatatlan hídhoz és az úthoz, ami fölvisz minket 2000 méter fölé, Sevan tóhoz.

A részeg fiatalok kikászálódnak a kocsiból, kezet ráznak velünk, kicsit téblábolunk, majd el, át a kishídon. Hát erre már nincsenek autók, az út kezd el komolyan romlani. A régi jó szovjet beton, sok helyen elmorzsolódott, néha 20-60 méteren át tartó murvára futok, a betonrészek meg egyre vékonyodnak. Ahogy haladunk fölfelé, fenyőerdőn át kanyarog utunk.

Egyszer csak horrorfilmbe illő csapadékba futunk bele. Nem igazán eső, de a ködnél sokkal több víz van benne. Nem látok tovább az orromnál. Nagyon lassan haladva, kijövünk a ködből és elérjük a Sevan-tó körüli utat. GPS segítségével, egy földút végén, fenyőfák közé bújva megtaláljuk a tábort. Megpakoljuk a tüzet, és megérdemelten megvacsorázunk. Rengeteg a csillag, még annál is több.