Rák and roll

AZ EMBER

A rákészülésem úgy volt, hogy nem nagyon volt. Egy éve szerettem volna megadni a Tehénnek azokat az utakat, amikre tervezték, cserébe a jó szolgálatért a fővárosban, én pedig szerettem volna kirobbantani magam a rutinból, amibe egy kicsit helyhez kötötten beleragadtam az elmúlt öt év során, hajtva a folyamatos minőségi fejlődést a Doblo Bor & Bár falai között.

Kapanban ébredek. A helyiek Kafannak hívják, szovjet kisváros a Kaukázusban. Teljesen örmény, persze. A domboldalról tízemeletes, tíz lakás mélységű, óriás tömbök néznek a szegényes, kopott belvárosra, mögöttük az óriás hegyek. A domb aljánál folyó, a folyó mentén belváros: széles utcák, terek, néhol sikátorok.

Reggel kelés, irány az adminisztrációs központ, Stepanakert. Tíz perc alatt megkapom a pecsétet. Kilépek a házból, lengyel rendszámos Tenere áll az enyém mellett. Szőke arc, nem túl bőbeszédű. Ennek örülök. Megbeszéljük, hogy visszakísérem Gandzasharba, majd együtt kimotorozunk Karabahból, a hegyek tetején, felhők körüli magasságban, jó kis aszfaltos úton. Ma beszéljenek a képek.

Amikor nem kempingezek, azt gondolom, hogy szeretek. Amikor kempingezésre kerül a sor, kiderül, hogy nem szeretek. Vadkempingezni tűleveles közegben... Fölkelek a szűk, kétszemélyes sátorban, kitépem az ajtót, kikúszok. Naturál fürdőszoba. Anyád.

Örményországban több napot leszünk. Eléggé elfáradtam mostanra. Már unom az állandó pakolást fel a motorra, le a motorról, örülök, amikor nem találok valamit, néha magam felejtek dolgokat. Nincs kedvem elindulni, ülök a lugasban. Jócskán délután van, amikor kicsekkolnék, de a szervezők elfelejtették kifizetni a szobámat. Bankba megyek, vissza a hotelbe, fizetek. Elindulok.

Fölkelek, reggelizek egy tetőteraszon, kenyér, vaj, sajt, valami Fradi-kolbász. Mennyei ízek. Feketeszeder dzsem, egész gyümölcsökkel, kilátás, olvasgatok. Van egy 2004-es Lonely Planet nálam a Kaukázusról. Most jól jön. Nagyjából belövöm a dolgokat, aztán leteszem, inkább a taxisok az iránytűim.

Csúnya hasfájásra ébredek, két széntabletta és egy Normaflor a reggelim, gyorsan pakolok, ma nekivágok egy kis hátsó útnak, lássuk, meddig jutok. A háziak szárítóba dobták a mosógépben maradt cuccaimat, hajtogatva kapom vissza! Föl a motorra, irány Ushguli. 42 km földút. Elindulok, ráérzek az útra, jó a tempóm, de egyszer csak áthajtok egy kis hídon, és a talaj változik, nagy fekete és szürke kövek és sár az úton. Kemény, lassítok, elágazáshoz érek, nyolc kilométert tettem meg eddig. Egyik egy meredek út fölfelé, a másik nem is biztos, hogy út.

Kutaisi-Samtredia-Zugdidi-Mestia. Későn kelek, az öreglánnyal kell közelharcot vívnom pár tojásért és egy kis joghurtért, de megszerzem. A telefonomat töltöm egy kicsit. Nem kell sokat cuccolnom, szinte mindent a motoron hagytam éjszakára. Felöltözöm és kilépek. Kutaisi kis utcáiban tekergek egy kicsit, majd az új belváros, és irány a hegyek! Kábé két óra út, és megállok egy kis pihenőre egy nagy kanyarban, ami inkább egy nagy üres tér, vagy körforgalom. Mindenesetre az út jobbra kanyarodik, szemben ellenszenves citromsárga napernyők, hasonló színű műanyag székekkel. Mondom, iszom egy rossz kávét.

Fél hatkor arra ébredek, hogy megfulladok. Amikor tegnap levettem a végletekig vizes ruhámat, megpillantottam a légkondit. Összeszorult a szívem, megnyomtam a piros gombot, működött! 35 fokra állítottam és a polcra raktam minden vizes cuccomat. Zavart fejemben összeáll a kép, lejjebb veszem a fűtést, kiejtem a kezemből a távirányítót és visszaájulok.