Kapanban ébredek. A helyiek Kafannak hívják, szovjet kisváros a Kaukázusban. Teljesen örmény, persze. A domboldalról tízemeletes, tíz lakás mélységű, óriás tömbök néznek a szegényes, kopott belvárosra, mögöttük az óriás hegyek. A domb aljánál folyó, a folyó mentén belváros: széles utcák, terek, néhol sikátorok.

Az épületek aljában mindenhol boltok, minden harmadik zöldséges. Árujuk megegyezik: óriási sárgadinnyék, zamatos görögdinnyék, illatozó őszi- és sárgabarack, érett füge, pirosas bordó gránátalma és legalább háromféle szőlő. Alma és körte. Mindennapi betevőm, hatalmas félhold alakú paradicsom. Van még török tv-paprika, krumpli, hagyma, több féle tök és padlizsán. Néhol szárított gyümölcs és szárított paradicsom. Minden finom. Olyan ízletes, hogy nem lehet abbahagyni.

Fügét veszek, be is nyomom a hatvan dekát, az útra barackot és kisszemű fekete szőlőt viszek. Két óriási barackot még bepuszilok. Kérdezem, hol a szemetes, dobozra mutat, ami tele van, mondja, hogy dobjam mögé. Közelebb jön a zöldséges úr, és a műszerfalra mutogat elhűlve. 220? 220-szal megy? Kérdezi. Röhögök magamban, még hogy kettőhússzal a Tehén!

Mutatom neki a 200-at, és jobbra-ballra billenő kézfejjel mutatom a 190-et és kézfejemet, kinyújtott ujjaimmal felfelé emelem, indikálva, hogy lejtőn fölfelé érvényes ez. Majdnem szívrohamot kap, de már nem korrigálom a kamu sztorit, pókerarccal bólogatok, közben eszembe jut, hogy a szar helyi benzinekkel, eltömődött szűrőkkel sokszor még a százat is alig viszi az öreglány, aztán az is eszembe jut, hogy egyszer mentem vele 153-at, de utálja.

120-130 autópályán rendben, de igazán a 90-110 a kedvence, mindegy milyen az út, mennyire meredek a hegy és mennyi a cucc. A kaukázusi útviszonyok között tényleg csak a nagy Mercik és a modern terepjárók az ellenfelek, de simán továbbra is az utak királyának tartom magam. Beindítom, duruzsol a még meleg henger, a Remus dob már kicsit öreg, ráférne egy tömés, de azért a kissrácok sárgulnak az irigységtől.

Kesztyűt húzok, napszemüveget veszek. Nagyon hatásvadász, most már vagy tizenöten várják lélegzetvisszafojtva az indulás zajos pillanatát. Átemelem a lábam a Tehénen, lábujjhegyen állok, kétszer meghúzom a gázt, mindehhez pókerarcot vágva. Közben combból egyenesbe állítom a motort, és bal sarokkal helyére küldöm a kitámasztót. Erőteljes indulás, yamahás hangos váltás kettesbe, és már el is hagytam a teret, és a kis hídon vagyok.

Jobbra le, a kis folyóparti út kiszélesedik, benzinkutak sorakoznak. A Budapest-Jereván utam utolsó tankolása következik. Kicsit meghatódom. Első része a mai utamnak: elérni a jereváni nagy utat.

Kapan (Kafan) - Goris. Ez kábé ötven kilométer, kétharmada szerpentin, a többi pedig egyenes, szinte végig erdőben.

Goris felé van egy kertes ház, ha nyitva van a kapu, támadnak a kutyák. Szerencsére zárva, egymást harapja mérgében a két dög. Meleg van. Ebédidő. Lassan hajtok át Goris utcáin, mindenhol faszénen sülő húsok illata. Addig válogatok, amíg túlhajtok a sütögetősökön, de most már folyik a nyálam.

Jobb oldalon, egy ház előtt grillcsirkesütő, benne három pipi, negyvenes izzóval belülről megvilágítva, tetején ütött-kopott szamovár indikálja, hogy itt vendéglátás várható. Ez a tornác egy privát házhoz tartozik, ahogy leszállok a motorról, belátok a kertbe. Többgenerációs eszem-iszom van bent.

Az idősebb férfiak és a középkorúak a hosszú asztal végében foglalnak helyet, az asszonyok sürögnek, forognak. A gyerekek a kertben rohangálnak, az egész kicsiket a ház előtti padokra terített kendőkre teszik napozni, farmersapkában és pelenkában. A férfiak isznak, a nők fecsegnek és isznak.

A ház előtt megáll egy bézs Lada taxi, komplett, hattagú család érkezik, a taxis az apuka, őszülő halánték, feketére festett bajusz. Arany pecsétgyűrű a kisujján. A nőkön rúzs és aranyszőttes kendő az ünneplőn. A nagymamát támogatják. Bottal jár, feketében. Puszilgatja a gyerekeket. Előkerül egy szép, harminc körüli nő, kicsit sok rúzzsal és egy kicsit túlöltözve a többieket, arany selyemruhában, fekete magas sarkúban, színes selyemöv a derekán, kérdezi, mit kérek, és én rámutatok egy csirkére.

Bekiabál a kertbe, egy perc elteltével ötvenes hölgy jön, tányérral a kezében, rajta csirkedarabok, de nem mai sütés. Ha nekem marad meg otthon a grillcsirke és barnul meg egy kicsit a széle, azt mondom, rendben, de fizetni nem fizetek ilyenért. Megkocogtatom a grill dobozt, hogy onnan kérek. Rám néz, int a fejével és azt mondja: "Kebab", "Kebab oké" - válaszolom.

Eltűnik a kertben, egy perc elteltével, darált húsos vájlinggal érkezik, bal kezében tartja. Jobbjával a hasát fogja, mintha női fájásai lennének. Tüsszent egyet a levegőbe, majd egy óriási kebabot ken egy jó hosszú nyársra, tányérra teszi, hoz egy lapát szenet, rádobja a parázsra és kis hajszárítóval megdolgozza a parazsat.

Mackóalsóját megigazítja, választok magamnak két óriási paradicsomot és két paprikát. Megmossa, fölvágja, megsózza, miközben a kebabom már ott izzad a tűzön. Mondom neki, hogy hagyja jól megsülni, erre ő mondja, hogy menü, és vegyek ki egy Coca-Colát. Hmm, kóla, de rég ittam, jó, iszom egyet.

Megsül a kebabom, leveszi a tűzről. Bemegy a kertbe, visszajön a szendvicsemmel: vékony helyi kenyérbe feltekerve gőzölög a hús, illata alapján borjú és bárány keveréke. Paprikakrém vékonyan, hagyma és koriander frissen, durván vágva. Hozzá harapom a paprikát és a paradicsomot. Ilyen finom nincs is! Utolsó falatoknál a hús még vastagabb és sültebb. Zokogok belül a szépség eme megnyilvánulásától.

Motorra fel, irány Jereván! 247 kilométer. Mielőtt fölérek az útra, a városhatáron túl lovakat látok. Ezek sokkal érzékenyebb állatok, mint bármelyik másik, akivel az úton találkoztam. Eltökéltem, hogy egyszer lencsevégre kapom őket, nem könnyű a feladat, mivel félnek a motortól, elfutnak előle, ha nincs hová, rám rúgnak.

Gyönyörűek, bal kézzel előveszem az iPhone-t, bekapcsolom a fényképezőgépet, húzok egy nagy gázt, majdnem utolérem őket, mire beugrálnak a bozótba. Pár majdnem jó képet készítek. Megvagytok! De igazán akkor lenne igaz, ha az arcukat is sikerül elkapnom. Ők győztek.

Az út idáig jó minőségű aszfalton, a felhők fölött vezetett, most meg foltozott beton és jóval keskenyebb. Nem tetszik ez nekem, odafarolok egy benzinkúthoz és megkérdezem, hol a másik út Jerevánba, mire a jóképű, magas, szikár örmény, piros pulcsiban föltolja a Ray Ben pilótaszemüveget, a szemembe néz és azt mondja: "There is only one way to Yerevan, this is it!" Mint valami filmben, bólintok és elindulok rajta.

Az út minősége kritikán aluli, még a Tehén is ráz. 110-nél ismét az utak királya vagyok, a hosszú emelkedőkön végkép nincs ellenfelem, kivéve egy szembejövő rendőrautó, aki villog és a szirénát is bekapcsolja, hogy lassítsak. Lassítok. Eltűnik a domb mögött, újra húzom neki, még vagy húsz perc rángatás, aztán kisimul az út. Az az érzésem, ilyen marad végig. Ez persze nem így alakul.

Városokon is átvág a nagy út, de ott aztán semmi karbantartást nem végeznek rajta. 40-50 a max. tempó itt. Kiérek a következő porfészekből, amikor a kanyar után, feltorlódott kocsisorba rohanok kis híján. Csorda vonul az autópályán, cowboyok, kutyák, lovak terelik a teheneket, majd a következő hullám a bárányoké. Nem sietünk. Ők sem.

Illetve ez így nem igaz, nekem két órám van megtenni a kétszáz kilométert, mivel ma van vége a Kaukázusi Ralinak, vár minket a sajtó a városhatárnál, egy nagy közös bevonulásra a városba. Nagy dolog ez, az ötödik alkalom, hogy Budapestről megjön a rali. Szóval illene 100-as tempót tartanom, de a városok, egyéb rossz utak, csordák lassítanak.

Vége az egyenes útnak, egy megszokott méretű hegy oldalán csorgok lefelé, hajtűkanyarokkal tűzdelve. Előzök mindenkit. Ki a franc gondolta volna pár hete, hogy a szerpentinen előzni fogok, amikor a meredek hegyoldalak gondolata az út mentén elképesztően riasztott. Mindegy, most előzök, szinte bárhol, bárkit.

Sokan nem szeretnek, főleg, ha a család vagy a haverok ott ülnek a Ladában, és előttük gázolok a vezetők büszkeségébe. Vannak, akik kilométereken át nem hagynak előzni, de most sietek, mindenkit lenyomok, pókerarccal. Így is egy óra késéssel érek a nagy Jereván táblához.

Több dolog fut át a fejemen egyszerre. Miért nincs itt senki? Már nincsenek itt, mert elindult a konvoj a belváros felé, vagy még senki nem ért ide és úton vannak? Az is eszembe jut, hogy VÉGE!

MEGCSINÁLTAM! Budapest-Jereván!

Lélekben hatalmas tapsvihar fogad, ováció. Pókerarccal intek a tömegnek, nem állom meg, kicsit elmosolyodok, a Tehénre mutatok és meghajolok. Vastaps. Körbenézek az üres parkolóban, várok egy kicsit, hátha befut valaki, majdnem egy óra elmegy avval, hogy éljenző tömeget képzelek magamnak. Sehol senki. Megünneplem magunkat.

Már több mint két óra telt el a megbeszélthez képest. Nem várok tovább, nagyon kivagyok, elértem a kimerültség végső határát. Robotpilóta üzemmódra váltok. Jereván belvárosát keresem, kicsit nehéz, koncentrikus utak visznek körbe, érzésre megyek a nagy utcákon, megkérdezek egy taxist, hogy hol a Hrazdan hotel, kábé egy percre vagyok, az arcba épített GPS remekül működött egész úton, most sem hagy cserben.

Odakanyarodok a hotel elé, rajtam a mai út pora, a Tehénen az egész Budapest-Jereván út piszka látszik, megpaskolom bal oldalt a tankot és megdicsérem az öreglányt. Mosoly a faarcon módon lépek a recepcióhoz, kérdezem, hogy vannak-e már itt csapattársaim - nincsenek.

Beállok a zárt parkolóba és csak a legszükségesebb dolgokat veszem magamhoz. A szobába érve lepakolok, úszónadrágot veszek és irány az uszoda. Jéghideg a víz, úszok egy hosszt, de a tüdőmet összenyomja a nyomás, levegő után kapkodok, mint mindig a vízben. Állok egy kicsit, majd kierőszakolok még egy hosszt magamból. Forró zuhany, majd fölmegyek a szobámba és a 13. emeletről nézem a naplementét.

Le is megy a nap, összeszedem magam, este díjkiosztó, különdíjban reménykedek, mivel egyedül vezettem le a több mint hatezer kilométert, amit az autós csapatok, két-három-négy emberrel, váltott vezetéssel tettek meg. Különdíjat nem kapok, a fotózásról lemaradtam. Ki fogja nekem elhinni, hogy itt voltam Jerevánban?