Isztambulból GPS nélkül nem lehet kijutni. Harmadikra végül sikerül, de addigra összevesztem egy patriótával, összemosolyogtam egy meleg párral és átvert egy taxis. Ankara felé tartom az irányt, a városon belül. Hát, nem néztem térképet, csak pár város nevet tudok, meg hogy kb. 750 kilométer motorozás vár ma rám.
Filmszerűen megcsillan egy híd egy hosszú lejtő alján, addig öt-hat-hét sáv dugó. Nincs rendesen fölfestve záróvonal vagy szaggatott, nincsenek szabályok, de mégis vannak, kicsit többrétű. Egyrészt kicsit olyan, mint ha nem múlt volna el a fejekben az örömteli érzés, amikor először vitte el a családi autót egy kőrre, 16 évesen. Másrészt nem kérdés, hogy ki megy előbb: aki előbb odaér, vagy még inkább, aki jobban akar.
Kicsit segítenek a szabályok, de senki nem csinál presztízskérdést egy-egy forgalmi helyzetből. Mindenki a saját dolgával elfoglalt. No, és hát a duda. A duda a legsokrétűbb toldása a töröknek. A duda a vigyázz jövök, a duda a helló, a duda a kabbe, a duda a válasz a dudára. Alapvetően a duda, ritkán jelent fenyegetést vagy nagy átkot. Sok autónak hétdallamos dudája van. A duda nagyon török.
Teljes vértben vagyok, úgy nyomom a sorok között, csak nyomom a dudát és húzom a gázt, mint egy Don Pep- futár, meg is lepődnek az óriástól a nagy és hangos motoron, érzem ez új nekik, ráteszek egy lapáttal. Amikor kicsit elakadok, akkor egy másik sorközben folytatom. Szakad rólam a víz, miközben ebben az urbánus sportban próbálok a legjobbak között maradni. Meleg van, izzadnak a törökök, én pedig messze elsőként érek át a hídon, a dombon állók közül. Autópálya.
Karabük. Rendőr fütyül a Volgáknak, azonosíthatatlan kisbuszoknak és óriási kamionoknak. Tűzi a nap a körforgalmat, a háttérben kiégett háztömbök, hátrébb a gyönyörű hegyek, szocializmust idéző közeg, szagok. Öreg bácsi ül az út szélén, várja a családot. Jön a Lada, kiugrik egy kerek hölgy kendőben, és a gyerekek összeszedik a nagyfatert, megbámulják az óriást a motorral, és már nincsenek is itt.
Tankolok, iszom egy ayrant és egy liter citromos vizet. A Ramazan (törökül) utolsó napjai. Ronda pillantások kísérnek. Ömlik a bűz, de azonnal elillan a széllel. Megyek. Törökország erős, épülő ország benyomását kelti. Azt hiszem egy óriási, egybefüggő külváros épül. Ronda, olcsó, értelmetlen, minden varázsa veszve.
Óriási méretek, repkednek a 80-120-180 kilométeres távok. Ez nem egy interaktív blog, de nézzetek rá: Kastamonu-Inebolu szakasz gyönyörű, kanyarok, hegyre föl, hegyről le. Már azt gondolom, hogy egyre jobban bírom a szerpentint és a szakadékokat, amikor murvás, salakos részre futok rá, nyolcvannal.
Jön a kanyar, kábé 1500 méteres szakadék szélén, szemből is, hátulról is piros kamion érkezik, szinte egyszerre dudálnak. Mintha a Terminátor és a Mad Max keveredne, török szereplőkkel. Visszaváltok, jár a Tehén feneke. Kiállok és gázt adok, döntök a kanyarban és hangosan anyázok. Újra beton, újra én vagyok az utak királya. Nem szoktam beszélgetni a motorral, de mostantól a Tehén a "Kislány". Érzem, lesz még neve, valami tehenészős, de a Maris már foglalt. A Zsuzsit ízlelgetem, majd meglátjuk.
Ineboluba érek, a szerpentinnek vége, mint az óriás műlesiklásnál, itt is hosszú egyenes a cél, csak itt ahogy meglátom a célvonalat, a tengert, az éljenző nézők helyett álmos muszlim kisváros fogad. Leveszem a sisakom, a karomra veszem és elindulok a naplemente utolsó pillanataiban az utak útján.
Jobb oldalamon a szikla, bal oldalamon a másik sáv, utána a Fekete-tenger. Kanyargunk, és tízen métereket emelkedünk és zuhanunk. Halszagot nem érzek, de 45 kilométerre elég a benzinem. Az úton nincs közvilágítás, jön a tábla, Sinop 140 km! Nincs elég benzinem. Hál' Istennek, így nem indulok neki egy kiszámíthatatlan ideig tartó öngyilkos útnak. Fontos a biztonság és szívesen körülnézek Ineboluban.
Szűk utcák, a boltok, kávézók éjfélig nyitva. Okostelefon-töltőmet elhagytam, internetes helyet keresek, közben egy kávé és süti a tengerparton a Mehtap kávézóban. Életem legrosszabb kávéját kapom, csomós Complettával. Egész Törökországban szar kávékat adtak, nem lep meg, jól esik a meleg, még repetázok is, hozzá száraz sütik, a harmadik krumplis-csilis kakaós helyett, amikor szóvá teszem, megrántja a vállát a kissrác és mondja, hogy a csokis elfogyott. Magamban azt gondolom: mit gondoltál, hogy nem veszem észre, hogy nem érdekel, hogy nem szólok majd? De vállrántására rezignált legyintéssel válaszolok. Majd visszajövök záráskor és adok én neki csilis krumplit!
Jól szituált úr teázik kendős feleségével, megszólít, beszél angolul. Jól esik a szó, a kontaktus, a mosoly. Panaszkodik kicsit, hogy Isztambulban még fogorvosként is nehéz az élet, nagy a káosz, sok az ember, ezért a tengerre néző nyaralójába menekül, felajánlja töltőjét az autóban. Töltök, veszek egy kis csokit a feleségének, határozottan elutasítja. Telefonom 24%-on.
Találok egy bungalót.
Utolsó kommentek