A következő megálló: Grúzia. Az út: Sinop-Batumi. Táv: 780 km. Tegnap este mindent elmosott az eső. A kemping egyetlen lakója rajtunk kívül bicskával fenyegetőzött, hogy hagyjuk abba a zenét meg az ivást, az egyetlen fedett részben, majd kihívta a rendőröket. Kaptam kölcsön egy sátrat, szépen átvészeltem.
Reggel is zuhog. A Tehenet betolom a wc-ék és a zuhanyzók közé. A vízhatlan zsákból elő a vízhatlan ruhákat, föl és indulás. Egy gyors csekk a helyi időjárást - nagy zuhét mutat 10 kilométeres körzetben, aztán semmi Batumiig. Rendben, gyorsan kiérnék az esőből. Kétkedve gondolok arra, hogy világosban beérek, mivel a mai szakasz a tegnapi folytatása, a Fekete-tengerrel a balomon, nem túl gyors megoldás.
Semmi sem úgy van, ahogy gondoltam, az ég felhős, nem látszik a Nap. Egy tele tankot lenyomok egybe, 298 kilométernél tankolok újra, újabb 100 kilométert megyek. Hiányzik a családom, velük kapcsolatos gondolatokkal tele a fejem. Egyszer csak elkezd esni az eső. Mivel nem a tegnapi gyönyörű utakon haladok, hanem rossz és kicsit jobb minőségű, kétszer kétsávos, nyílegyenes úton, így belehúzok, hátha gyorsan magam mögött tudom hagyni ezt a felhőt is.
Hahaha! 360 kilométer eső következik, mégpedig olyan, amilyet még soha nem láttam. Egy egész kicsi szemekből álló vízfal, vagy inkább akvárium: ha lecsukom a sisakom, nem látok, ha felnyitom és szemüveget teszek föl, akkor se látok, és fáj az ezer tűszúrás másodpercenként. Megállok, maszkot húzok, ami persze hideg vizes rongyként csapkodja az arcomat, de legalább nincs tűszúrás!
Szemüveg nélkül, hunyorogva megyek. Ha látom, hogy egyenes és semmi nincs előttem, lehajtom a fejem és odahúzok neki, ilyenkor százzal is megyek, amúgy az átlag tempóm hetven körül van. Néha kicsit alábbhagy, ilyenkor 120-130. Egy alagútból kifelé, ahogy hozzászokik a szemem a fényhez, kamerázó rendőröket látok, automatikusan elengedem a gázt, későn. Hatvan euróra büntetnek, 114 km/h-ért. Megpróbálom "a helyszínen elintézni" - elzavarnak.
Újra szakad. Törökország érzi, hogy csalódtam benne, nem kedvelem, és így áll rajtam bosszút. Kerestem valami érdekeset, izgalmasat, de leginkább csak a Balkán szemetének gyűjtője ez, európai vonásokkal. Persze ezek a benyomásaim a párnapos átutazásom alatt, és lehet, hogy ez a világ legjobb országa, a legjobb arcokkal, csak rosszkor voltam rossz helyen benne.
Befutok a török-grúz határhoz. Az utolsó pár kilométeren rövid alagutak, egymás után. Közöttük, a szabad ég alatti részeken, gyanús piroslámpás sort látok, majd a határátkelőhöz érve az irányító rendőr, a tőlem jobbra húsz méterre levő átkelőtől ellenkező irányba küld. Kilométeres sor vár átkelésre.
Csuromvizes vagyok, mögöttem kb. 750 km, és Törökország még egy utolsó nagyot rúgna belém, egy minimum négyórás sorban állással, a késő esti, szemerkélő esőben. "Afjancba!" Ekkor a sor elején, kábé tizenkettedik lehet, meglátom az egyik autót (Degu) a bandánkból. Odakanyarodok, kérdem, mi a stájsz. Az amúgy kedves, mosolygós ötvenes apuka, és kedves, mosolygós huszonéves fia kicsit rémülten ülnek.
Azt mondják, durva hirig támadt, amikor megpróbált maga elé engedni másokat is a bandából, tíz autóból ugráltak ki a törökök és irániak, teljes lincshangulat volt. De azért mondják, hogy próbáljak motorral beslisszolni eléjük, mert ők több mint öt órája vannak a sorban. Beslisszolok. Rákezd az eső. A törökök és az irániak az autóikban maradnak.
Passport-kontroll. A harmadik arc beszélget, kérdezi, mivel foglalkozom, mondom egy boros helyet menedzselek Budapesten, mire mondja, hogy akkor ő megkeres Facebookon, mert egyébként fizikus és matematikus, és segítsek neki állást találni. Mondom oké. Helló Grúzia!
Batumi 15 km. Itt nincs autópálya, de beton se nagyon. Beérek a városba, szakadt és szívmelengető, kátyúk az egyik utcában, mintha háború után lennénk a következő egy gyönyörűen megcsinált sétálóutca. Bárok, éttermek, nők, élet. ÉLET! Az emberek mosolyognak, egész más, mint a határ másik oldalán.
Leülök egy italra Batumiban. A mellettem levő asztalnál hatfős társaság iszik, eszik (három nő). Kérdez valamit, nem értem, angolra vált, kérdezi, hová való vagyok, mi csinálok? Mondom Caucasian Challange, Jereván a végállomás. Nevet, meghív egy helyi pálinkára, nem utasítom vissza.
A szexturizmusra terelődik a szó. Batumi szépen kiszolgálja a szomszédos országokat, ahol nincsenek nők az utcán. A mostani őrület a határnál azért volt, mert vége a Ramadánnak Iránban, vagy ahogy a törökök hívják: Ramazán. Jó nagy a buli Batumiban.
Utolsó kommentek