Dagadt, kilencéves kisfiúként kaptam első nagy biciklimet, egy zsír új, narancssárga Csepel városit. Lakatot viszont nem kaptam hozzá, így az első városmajori focizás alkalmával ellopták az egyérintős fal mellől. Második bringám egy NSZK-s BMX volt, még Budán is az elsők között! Ezt később egy Ausztráliából hazatelepült barátommal elcseréltük egy olyan rózsaszín Mongoose-ra, amelyik szerepelt a BMX banditák című filmben. Nagyon menő voltam vele, főleg, hogy ez egy alacsonyépítésű, hosszúkás vázú bringa volt, direkt félcsövezésre építve - pssh!
Mi, BMX-esek, összejártunk a Rege parkba biciklifogózni, ugratót építeni, egykerekezni és ugrálni, lépcsőkről röppenni. Néha átszeltük a várost, főleg a rakpartot, a belvárost és a Népköztársaság útját (ma: Andrássy út) nyűttük. Amikor egyedül bringáztam, a Gozsdu udvar zegzugait soha nem hagytam ki, aztán felloptam a biciklimet a fogaskerekűre, mert gyerekkoromban még tilos volt, ha észrevette a vezető, leszállított és várhattuk a következőt.
Egy szép napon, az egyik nagyfiú piros Rometet járatott a Kőbüfénél, a fogas fönti végállomásánál. Körülötte állt mindenki a környékről. Mi, a kicsik félkörben, csendben, áhítattal, a nagyobbak hangosan könyörögve, hadd menjenek egyet. Éles hangja volt a kiskerekű, piros álomnak, tudtam, hogy egyszer nekem is lesz majd olyan, csak jobb.
Közben, 11 évesen, a Vidámparkban elszenvedett gokartbaleset megtanított a guruló szerkezetekkel szembeni alázatra. Nyolc hét kórház, traumás csípőficammal, majd ugyanennyi mankón és még valamennyi bottal. Ezután féltem az autóban, mindentől, ami gyorsan megy.
Évekkel később, nyolcadik utáni nyáron történt, hogy a kistini éveimet végigkísérő Edda Művek koncertet adott, mégpedig Agárdon. Legjobb barátom bátyja egy majdnem új, 250-es MZ-vel virított, és kérdezte, kinek van kedve leruccanni a tóra, a koncertre. Nekem! Fel is ültem hátra, hogy életem legfélelmetesebb utazásának vessem magam alá. Elindult a vinnyogó NDK járgány. 50 körül éreztem, hogy nagyon könnyű a kormány és könyörögtem, hogy lassabban, de a barátom bátyja fitymáló arccal húzott oda, amikor az Osztyapenkót magunk mögött hagytuk.
Csukott szemmel sírtam és imádkoztam. Meg is érkeztünk időben, de a koncertet elmosta az eső. Az eső! Az nem lehet! Ugyanaz a haláltúra, mint lefelé, annyi különbséggel, hogy itt biztos voltam benne, hogy az esést nem ússzuk meg. Rezignáltan ültem volna hátul, ha a testem minden porcikája nem azt üvölti, hogy "Most megdöglünk, ááááááááá!" Még egy utolsó nagy rettegés föl az Istenhegyin és aztán mégis megérkeztünk egyben. Megfogadtam, hogy soha nem ülök motorra többet. El is telt 15 év ebben a szellemben, amikor az egyik első Sziget fesztiválon sikerült hárman (egyidejűleg) föl és alá közlekedni egy Yamaha Minten, a világ legkisebb 50-es robogóján.
Ezt az elnyűhetetlen kétkerekűt kölcsönkaptam a nyár hátralévő részére. Első utamon felhajtottam a Margit hídra, Buda irányába. Balra a Parlament, fölöttem szikrázó napsütés, jobbra tőlem pedig egy lány robogón! Mosolygott és én intettem, de nem vettem észre, hogy a híd a szigetlejáróig bedugult, és a Zastava előttem satuzott egy szépet. Mire észbe kaptam, már késő volt: belerohantam a jugoszláv csodába. A fém lökhárítót betoltam a kasztniba, majd mint egy lassított felvételen, elúsztam a vezetőülés melletti ablaknál és benéztem: egy rémült hatvan körüli hölgy nézett rám vissza, és egy mérges úr az anyósülésről. Itt ismét felgyorsult a film, a villamossíneken landoltam és mellettem egy szaltó után a Mint is becsapódott, a hátsó lámpára érkezve, elnyílt bukótartóval, szétszóródott személyes tárgyakkal és piros és sárga műanyagdarabokkal a ripityára tört buráról.
Fekszem a földön, mozgatom a végtagjaim, figyelek a testemre, honnan jön majd az első nyilalló fájdalom, de semmi. Felkapom a fejem, hogy jön-e a villamos, de szerencsére nem. "Jól van, fiatalember?" – kérdezi a hölgy, akinek dauerját nemrég közelről már volt szerencsém megvizsgálni. Azt rebegem, hogy igen, mire a mérges arcú úr betuszkolja az autóba a hölgyet és elhajtanak. Kösz szépen! Letolom a Mintet a megállóig, nincs komolyabb baja, pöccre indul. Pssh! Megúsztam.
Innentől barna ragasztószalag tartotta az áramvonalasított idomokat. Hamarosan jött az életembe egy nagyobb Honda Lead, majd a következő dimenzió, a postások által igen kedvelt 125-ös Yamaha volt. Igen a bordó moni chopper, na és? Valamin meg kellett tanulni váltani, ha már nem vetettem el annak a lehetőségét, hogy motorozni szeretnék egyszer. Ekkor, kemoterápia alatt le is tettem a vizsgát nagymotorra, és egy 750-es Yamaha Super Tenerére esett a választásom, mint első motor.
Amikor elmentem az Üllői út végére és a fiatal srác bevitt a garázsba, szerelem volt első látásra. Akkora volt, mint én emberben, betöltötte a teret, a visszapillantó tükör az államig ért, és a sportos kipufogó hangja végképp levett a lábamról. Amikor elhoztam, 30-as sebességgel, rettegve, büszkeségtől dagadó mellel, azon gondolkodva közelítettem a belváros felé, hogy most vettem fel egy sokszázezres kölcsönt egy olyan motorra, amivel nem merek menni. Egy állat vagyok!
Aztán napokig le se szálltam róla, rövid idő alatt több mint 8000 kilométert tettem bele, úgy, hogy szinte nem is túráztam, csak a városban. Azt gondoltam, kéne egy nagyobb motor. Gondolom, ismeritek ezt az érzést. Elkezdtem nézelődni, és kitaláltam magamnak a Honda Varadero névre hallgató motorját. Megjártam vele Bolognát, kábé fél nap alatt. Megjártuk vele a csizma szárát Pisáig úgy, hogy a feleségem többször elaludt a foteljében, a dobozok között. Hasított az autópályán és nem riadt meg a földúton sem. Egy bajom volt vele, hogy a V2-es motorból dőlt a forróság a városban, és én Budapesten motorozom a kilométerek nyolcvan százalékát.
A következő egy 850-es TDM volt 2001-ből. Fekete párduc az aszfalton. Kicsit túl filigrán, és az eleje túlzottan gyenge érzetet keltett az endurók után, annak ellenére, hogy milyen ősökkel dicsekedhet.
Az elmúlt húszezer kilométeren hű társam egy egyhengeres, 660-as Yamaha Ténéré (XTZ 660) – neki jár egy külön bejegyzés.
Utolsó kommentek