Amikor nem kempingezek, azt gondolom, hogy szeretek. Amikor kempingezésre kerül a sor, kiderül, hogy nem szeretek. Vadkempingezni tűleveles közegben... Fölkelek a szűk, kétszemélyes sátorban, kitépem az ajtót, kikúszok. Naturál fürdőszoba. Anyád.
Megfürdöm a tóban, kis békák mindenhol. Ránézek a motorra, benzin kell. Karabah az irány, egy tanknyi elég lesz. Elhagyom a tábort, az emlékeim szerinti benzinkút irányába. Zárva van, valaki azt mondja, van kút a faluban, "Sonol". Oké, bemegyek a faluba, nincsenek betonutak, igen szegénynek tűnik. Egy téren öregek ülnek.
"Zdrásztvujtye, benzin?" Az egyik felugrik, és a térről nyíló kis utcában egy fémkapura mutat. Nem pont benzinkútnak néz ki. Megzörgetem a vaskaput. Töpörödött anyóka néz ki rajta. Invitál az udvarra.; a faraktár mellett benzines hordók. Előkerülnek a család tagjai. Egy nő elkezdi pumpálni a benzint, egy férfival árról és mennyiségről állapodunk meg. 15 litert kérek.
Fekete vödörre mutat és mondja, hogy az öt liter. Mondom: oké. Nagy fémtölcsért hoz, benne szűrő. Újabb családtag tölti a tankba. Nagyon piszkos kislányok kerülnek elő, kíváncsian néznek. Csokit adnék nekik, nem fogadják el. Apukájuknak adom, tőle elveszik, mosolyogva zsebre vágják. Tele a tankom.
Jobbomon a Sevan-tó, elindulok Hegyi-Karabah felé, utam a Kaukázuson át, teljesen elszegényedett, lepusztult szovjet kisvárosokon át vezet, mint Vardeniz. Szívszorító, nincs kedvem megörökíteni sem. Egyszer csak egy hegy aljában találom magam, csak Kamazok és Nivák mozognak, ránézésre kőkitermelés folyik. Nagy, köves út vezet föl nagyon meredeken, ezt nem úszom meg ép gumikkal, esés nélkül.
Balra sokkal szimpatikusabb út vezet, el is indulok rajta: nem egész száz méter, és egy terepjáró állja utamat, lefelé mutogat, egy táblára, amelynek a hátát látom csak, odagurulok, az aranybánya magánterületén vagyok. A hely neve Sotk. Nincs választásom, pihenek egy rövidet a motoron, de tűz az augusztusi nap, megiszom a maradék vizemet, nekimegyek a hegynek. A félelem bére.
Nagyon meredek, tűkanyarok, egyre nagyobb kövek az úton. Felérek a tetejére, kicsit megpihenek, elkezdek ereszkedni a völgybe. Elképesztő méretű hegyek kandikálnak ki egymás mögül. Az egyiken zöld fű és bokrok, a másik lila. Az utak elég szélesek, látszik, hogy a teherautók miatt a hegyből kivágva nyertek értékes métereket.
A Tehén otthon érzi magát, és minden gondolatomra jól reagál. Áthúzunk egy másik hegyre, majd a szurdokba. Egy kamion jön mögöttem, megállok, ő is megáll, megkérdezi, mi a baj, mondom, hogy nincs baj, megyek a karabahi határ felé. Mondja, hogy ő is, itt van mögöttem, ha gond van, segít. Legalább az a terminátoros érzetem elmúlik, hogy kamionnal kergetnek, nehéz terepen.
Ahogy a Tehén, úgy én is egyre jobban szokom a terepet, helyenként 80-90-es tempót diktálok, kiállva a nyeregből, olyan úton, amire rámenni se mertem volna pár hete. Jár a segge a Tehénnek rendesen! Észre sem veszem, és ott vagyok a határon: két szürke épület, egy rozsdás sorompó és egy stoptábla.
Megállok, körülnézek, szendvicset az arcába tömő határőrt látok az egyik épületből a másikba menni, odaszólok neki, hogy "passport". Rám se néz, int, hogy menjek, vagyis inkább, hogy menjek már. Megyek már.
Folytatódik a nagyon kemény tempó, a völgyben. Nagyon furcsa közeg, szovjet aszfalt, amit nem javítanak, hozzá se nyúltak, talán soha. A nagy kátyúkat kitöltik murvával, de helyenként a beton teljesen elmorzsolódott, akár száz-kétszáz méteren keresztül murva, vagy egyéb kavics, a letaposott földön.
Menet közben átkerült az út a folyócska bal oldalára, néhol a szurdok úgy kiszélesedik, hogy fövenyes strandszerű képződik, néhol ezeken Coca-Cola-napernyős pihenőket látni. Egyszer csak kis épület az út jobb oldalán, előtte mélyhűtő. Kérek egy jégkrémet! "Marozsenoje csokolád jeszty?!" Először egy csokisat tolok - tej alapú, aztán eszembe jut, mekkora bénaság, hogy Pesten egyik fagyizóban sincs tejfagyi, mint tőlünk délre vagy keletre! Belenézek a fagyasztóba: tejfagyi! Betolok még egy ilyet is. Óriási!
Megyek tovább. Egyszer csak azon veszem észre magam, hogy vége a halálvölgynek, és gyönyörű zöld közegben, először rétek mentén, majd dimbes-dombos erdőben haladok, teljesen jó az aszfalt. Csiripelnek a madarak, kilencvennel duruzsol a Tehén. Egy jobbkanyar után csorgok lefelé az egyenes úton, ami egy komolyabb keresztútba torkollik. Fehér Niva mellett, tányérsapkás rendőrök néznek messziről.
Nem intenek, talán mert egyenesen feléjük haladok. Megállok előttük, kérdezem egyből, hogy Vank merre van, mutatják, hogy jobbra a főúton. El is indulnék, mint aki jól végezte dolgát, de az egyik odavakkantja: "dokumec". Leállítom a motort, leveszem a napszemüveget és a kesztyűt. Nem sietek. Leszállok a motorról, lehúzom a szélfogó, majd a kabát, és a vért zipzárját. A hátsó dobozhoz megyek, felnyitom és előveszem a sokat látott, kicsit szakadt, cseresznyés tárcámat, benne az összes dokumec.
Átnyújtom, mosolygok. Egy pecsétet keresnek rajtam, aminek "med" a neve. Egy Stepanakert nevű várost emlegetnek, és kérdő hangsúlyt visznek a parancsba: "Med?!" Közben befut a rali egyik angol kisbusza, rajtuk is ezt a medet keresik, rosszindulatú vagyok, azt gondolom, pénzt akarnak, kötözködnek, mert tehetik.
Kis rendőrök, akkora egóval, mint a tányérsapkájuk. Az angolokkal is "beszélgetnek". Magyarázom valamennyire, hogy szervezett úton vagyunk, lehet, hogy vagy van ilyen pecsétünk közösen, a szervezőknél, de mivel a közeli városkába igyekszünk, jöhetnek velünk, megbeszélni az illetékessel.
Közben drága sport-Merci áll meg, benne bűnözőnek kinéző arcokkal. Behajolok, kérdezem, tudnak-e angolul, a rózsaszín pulcsis, törött orrú igennel válaszol. Sivatagi rókára emlékeztet. Elmagyarázza, hogy mindenkinek el kell menni Stepanakertbe, és a belügyminisztériumban itt-tartózkodási pecsétet kérni, ami nélkül nem lehet elhagyni az országot. Teljesen jó szándékúak voltak - én voltam rosszhiszemű és fáradt, éhes és türelmetlen.
Meghívtam őket a szállásunkra estére, hogy pár itallal kényeztessem őket, a meghívásnak nagyon örültek, mondták, hogy rendben. Amikor végre megérkezem Vankhoz, sötétedik, a kisváros kapujánál két oroszlán fogad, fekete kőből faragott, több ezer éves szobroknak tűnnek, alulról megvilágítva.
Igazság szerint, pár család, az jó ízlés határait feszegetve, a semmilyen kis hegyi faluból kisvárost fejlesztettek, aminek egyetlen vonzereje az egyik legkomolyabb örmény monostor, Gandzashar volt eddig, a falu végén, a hegy tetején. Ma óriási iskola, állatkert oroszlánnal, színes hotelek, éttermek, kereskedelmi egységek sorakoznak a főutcán, amelyen ha végigmegy az ember fölfelé, ott találja magát a meredek kis hegy tetején, az igen impozáns és aktív Gandzasharban.
Naplemente végére érek föl, látom a sírkertet a hegytetőn körben, és a szürkésbarna épületcsoportot, égnek meredő tornyokkal.
Utolsó kommentek