Reggel a tenger zúgása ébreszt. Kilépek a kis tornácra és a fekete homokos tengerpart visszaköszön. Elönt az izgalom. Nagyon komoly út áll előttem. Megiszom egy félliteres energiaitalt, felszippantok két Adipex Retardot, betolok egy galagonyarudat és egy kis gyógyszer ízű angyalgyökeret szopogatva, nekivágok életem legkomolyabb 140 kilométerének.
Isztambulból GPS nélkül nem lehet kijutni. Harmadikra végül sikerül, de addigra összevesztem egy patriótával, összemosolyogtam egy meleg párral és átvert egy taxis. Ankara felé tartom az irányt, a városon belül. Hát, nem néztem térképet, csak pár város nevet tudok, meg hogy kb. 750 kilométer motorozás vár ma rám.
Reggel Yamaha-szervizzel indítok, de a szerelő megmosolyog, majd közli, hogy olajat mérünk. Az olaj rendben, de nem nyugodtam meg, kierőszakolom az utántöltést, lám, három dl belemegy, úgy látszik, a többit elvesztettem útközben. Nem számít, irány Isztambul!
Görögországot ki akartam hagyni, de végül úgy döntöttem, mégis helyet kap a blogban. Furcsa, hogy évekig a kedvenc országom volt, sok nyaram telt el úgy, hogy legalább egyszer kint voltam a szigeteken: Kos, Ios, Mykonos, Santorini, Paros... Nagyon szép emlékek fűznek ide. Furcsa, hogy a mostani utamnak csak egy tranzitországa, ideérve éreztem meg, hogy elmúlt a tűz. Az ország mintha Csipkerózsika-álmát aludná, a városok üresek, a tengerpartok üresek, az éttermek, bárok üresek, egyszeriben úgy érzem, hogy a nagyhangú görögök már nem is annyira nagyhangúak.
Belépek Macedóniába. Az utak jobbak, kanyargok tovább a jéghideg balkáni éjszakában. Skopje, főtér, pirkad. Feltöltöm az iPhone-t, fotózok párat, betolok egy kis forró húsos bureket, egy kis szendót, előkapok egy pár koszovói barackot, rácsodálkozom a menetrend szerinti emeletes buszra, követem az öreg taxist piros lámpákon át, hogy nekilóduljak Thessalonikin túli célpontomnak, Kastoriának.
Peja. Pec. Megint 7:30-kor kelek. Beveszem az ablakból a kiszellőztetett pólókat. Amelyiket kívül viseltem tegnap, az jó lesz ma még terepre, a másik megy a fehér zacsiba, a szennyesbe. Gyorsan összeszedem magam, elindulok. Kavarognak a dolgok, amiket látok, egyre inkább a Közel-Kelet rosszabbik felére emlékeztet a közeg. A megnyugtató rész, hogy nem bámulnak, és a régi Jugoszlávia itt is kikandikál időről időre.
Szarajevóban ébredek. Jó reggelt! Kinyitom a szemem, hol vagyok? Szállodai szoba, gyors reggeli, 7:30-kor már motoron ülök. Irány Koszovó, Montenegrón át. Remélem, nem sok a szakadékos hegyi út – méretemből és életemből adódóan kevés dologtól félek igazán. Az egyik a szerpentines hegyi út, szakadékkal. Szívesen legyőzném ezt, de gyerekkorom óta már a másodikról kinézve is felugranak a golyszik a torkomba.
Az út. Eleje. Csak az aszfalt, de semmi baj. Magyarországot ismeritek, meg Horvátországot is. Az igazi dolgok Boszniában kezdődnek. Horvátországban paprikát és hagymát árulnak a szép standjukon az út mentén.
Boszniában ökröt és méretben onnan lefelé, sütögetnek, sörrel locsolgatják, mindez az út mentén, nagy fémládaszerű dolgokban, természetesen faszénen, és messziről érződik az erdei úton a sült hús illata.
A start megvolt, az első etap Budapest-Szarajevó, 560 km. Jó esetben.
Szupertehén névre hallgatott az első nagymotorom, ami leginkább a Super Ténéré becézése volt. Ahogy jött a többi túraenduró, valahogy ez a név megmaradt. Átalakult. Kitágult. Jelentette a méretet, a jámborságot és az erőt. Ezen felül jelentette még a nyugalmat - itt alkalmazhatnám a zen szót is, de nem fogom. A Szupert mostanában elhagyom, marad a Tehén, többek közt jelezvén, hogy az egyhengeres 660-ast gyűröm, nem pedig a kéthengeres, 750-es nagytesót, bár a test mérete nem is különbözik.
Utolsó kommentek